TÍZ

 

10.1 Bevezetés

¹A mentális tudatosságnak a 47:4-7 molekulafajtáknak megfelelő négy fajtája van. Az emberiség többsége a 47:6-ot, az elvgondolkodást aktiválja. A következő mentális cél a 47:5, a perspektíva-gondolkodás aktiválása. A kultúra stádiumában lévő kisebbség is gyakran beéri ennek a hasznos gondolkodásnak csak felületes aktiválásával. Ez a rész orvosolni szándékozik ezt azzal, hogy felvilágosítást ad gyakorlati természetéről.

²Amint látni fogjuk, a mentális tudatosságot célszerű két részre felosztani:
alacsonyabb mentalitás, 47:6,7 és
magasabb mentalitás, 47:4,5

³Az alacsonyabb mentalitás az emócionális stádium mentalitása, az intellektus, ami nehezen érvényesül az emócionalitással szemben és így a leggyakrabban a szolgájává válik, az ura helyett; az intelligencia a működésével emócionális szükségleteket elégít ki és emócionális értékeléseket ésszerűsít. Példák a kollektív alacsonyabb mentalitásra: ideológiák, dogmák, konvenciók; az egyéni alacsonyabb mentalitásra: személyes világszemléletünk, életszemléletünk.

⁴A magasabb mentalitás a mentális stádiumnak (az emberiesség stádiumának) a mentalitása, az intellektus, ami képes felszabadítani magát az érzésektől és a képzelettől való függőségtől; amelyik következésképpen a hatékonyabb mentalitás. Ha a célunk egyedül a fizikai és emócionális kielégülés elérése, akkor nincs szükségünk magasabb intellektuális képességre mint a 47:6. Erre csak akkor van szükségünk, amint érdeklődni kezdünk az élet mint egy probléma, a világszemlélet és életszemlélet problémája iránt, amihez egy hatékonyabb gondolkodásra van szükségünk a megszokottnál.

⁵Ennek a magasabb fajta gondolkodásnak a jelentősége nem csak az ismeretek elméleti problémájának a megoldása. A legnagyobb értéke valójában abban rejlik, hogy ez az eszközünk a gyakorlati problémák megoldására, az egyéni és kollektív kötöttségek és szenvedések elemzésére és feloldására

⁶Ebben a részben főleg a perspektíva-gondolkodást fogjuk jellemezni, egyrészt a módszereinek és jellemző belátásainak bemutatásával, másrészt az emócionális mentalitással történő szembeállításával.

 

10.2 Emócionalizmus

¹Az ember normális gondolkodásának csak kivételesen meghatározója a valóság. Akkor is, amikor a saját érdeke mindenekelőtt a tények mérlegelése, azt találja, hogy ez a legnehezebb dolog. Legtöbbször az emócionális gondolkodás csapdájában van, és a gondolatai minél inkább vonatkoznak személyes és emberi dolgokra, annál inkább uralja az emócionalitás.

²Ez nem azt jelenti, hogy az érzések rosszak. Ellenkezőleg, szükségünk van a vonzerő érzéseire, amelyek cselekvésre ösztönözhetnek minket és felébreszthetik a vágyódásunkat az ideálokért. Viszont akkor az érzéseinket csak a fizikai világ felé kellene irányítanunk, nem a gondolatok világa felé. Amikor az emóciónak beleszólása van a mentális világban, az eredmény mindig félrevezető, valamilyen módon mindig.

³Emócionalizmusnak nevezik az emóciót a gondolkodás világában, az emóciót a gondolatok irányításának és kiválasztásának eszközeként, az emóciót a tiszta gondolkodás helyettesítőjeként. A következő tendenciák jellemzik az emócionalizmust.

⁴A legjellemzőbb vonása az a tendencia, hogy mindent érzelmi vonzás vagy taszítás kérdésévé tesz. Ez a tendencia mindent két kategóriába akar rendezni: „Tetszik nekem” vagy „nem tetszik nekem”. Ez főleg öntudatlanul történik. Amikor valami egyszer megkapta az emócionálisan pozitív vagy negatív karakterét, ez fogja színezni az összes elkövetkező benyomást úgy, hogy mindegyiknek ugyanaz a tendenciája lesz: pozitív vagy negatív. Ezért van az, hogy e gondolkodásmód szerint a „jó embernek” mindig igaza van és amit tesz az helyes, a „rossz embernek” sosincs igaza és amit tesz az helytelen. Ezért van az is, hogy pozitív vagy negatív előítéletekkel rendelkező emberek hajlamosak ugyanazt a cselekedetet vagy jellemvonást eltérően értékelni úgy, hogy ugyanazt az egyént az egyik „kifejezésteljesnek” és a másik „mesterkéltnek”, az egyik „spontánnak” és a másik „önirányítás nélkülinek” tekinteni. Ez a tendencia tesz minket eltúlzóvá vagy lekicsinylővé mindabban, amit vonzónak vagy taszítónak látunk, annak megfelelően, hogy saját magunknak pozitív vagy negatív hozzáállásunk van iránta.

⁵A vonzással vagy taszítással reagáló tendencia könnyen elfojtja a megszülető mentális felfogást. „Az érzelem megvakít.” A személytelen, tárgyilagos bírálatot személyesnek veszi és elsiklik az üzenet.

⁶Egy nagy probléma a fogalmak emócionalizálása. Ahhoz, hogy kommunikáljunk másokkal, szavakat kell használnunk. A szavak nagyjából közösek mindenkinek. Másrészt a fogalmak, az ideák vagy elképzelések, amiket a szavak kifejeznek, távolról sem közösek. Egy fogalom emócionalizálódása azt jelenti, hogy az ember képtelen volt felfogni annak mentális tartalmát, így azt egy túlsúlyban lévő pozitív vagy negatív emócióval helyettesítette, amit attól kezdve a szóhoz kapcsol. Sok szó – például a politika szókészletében – sok emberben főleg emócionális asszociációkat – pozitívat vagy negatívat – ébreszt, és amikor a későbbiekben magukat a szavakat használják, mindenekelőtt a velük kapcsolatban meglévő személyes érzéseiket fejezik ki. A „demokrácia” és a „fasizmus” szavak szolgálhatnak erre példaként.

⁷Eképpen a szubjektivizmus is jellegzetes, gyakran nem tudatos, néha tudatos, beismert és mégis dédelgetett. Sőt, amikor kétségtelen tények mutatnak másik irányba, az emócionális gondolkodású ember mondhatja: „Igen, de én nem úgy érzem.” A vágy egy melegítő hitre, a kollektív tömeg-emócionalitással való azonosulás ösztöne, egy tan vagy egy vezető iránti rajongás és abszolúte hűség megkövetelése, mind összeegyeztethetetlen a tárgyilagos és kiegyensúlyozott szemléletmódra törekvéssel. Az ember fejlődési munkájának egyik része, hogy megtanulja kirostálni az emócióit úgy, hogy képes legyen együtt érezni az emberekkel anélkül, hogy szükség lenne a nézeteik megosztására, sőt még a nézeteikben a hibákat is felismerheti és még a pozitív hozzáállását is megtarthatja az emberekhez.

⁸Ameddig az ember az emócionális stádiumban van, összekeveri a személytelent a személyessel. A civilizáció stádiumában ez főleg negatív módon történik: negatívan viszonyul egy személyhez és akkor a személy nézetei, tulajdonságai, hajtóerejei stb. éppolyan keveset érnek számára. A kultúra stádiumában az ember törekszik pozitívan szemlélni az embereket. Mielőtt az emberiesség stádiumában eléri az egyensúlyt a hozzáállásában, nehézségei lesznek a gondolkodásukban jelenlevő valódi hibáknak a meglátásával, mert véleménye szerint az egy „negatív viszonyulás”. „Csodálatos ember” (szenthez illő típus stb.) inkább a csalhatatlanságig magasztalja a tekintélyeket az objektív tudást illetően.

⁹Az emócionalitással velejáró az a tendencia, hogy abszolút végletes értékekkel dolgozik közbülső helyzetek nélkül. Ha valami jó, akkor az ember hajlamos szemet hunyni a negatív felett, aminek jelen kell lennie, a korlátozás felett, ami végül is ott van. Ha valami rossz, nehéznek találja annak a pozitívnak a meglátását, ami mindazonáltal benne van, ami a rendeltetése egy nagyobb összefüggésben. Ezen abszolutizálás során csak félig-meddig van tudomása arról, hogy ha van egy kis engedékenység az ellenkező tendenciára, akkor fennáll a kockázata annak, hogy a teljes szemlélet az ellenkezőjére változik. A hitnek abszolútnak kell lennie, mert amint a legkisebb kétely felmerül, akkor minden „feneketlennek” tűnik és készséggel elutasítod az egészet. Ha az ember talál egy jelentéktelen hibát a tanár tanításában, akkor elutasítja őt. Ha a „tökéletlenség” egy (valódi vagy képzelt) hiányosság a tanár személyiségében („jellemhiány”) és az ember elveti a tanítását ezért, akkor a gondolkodása ezzel adja az abszolutizálásnak, valamint a személy és a tan összekeverésének a bizonyítékát.

¹⁰Nyilvánvaló, hogy az emócionalitás a formát értékeli a működésnek, a tartalomnak és a célnak a rovására. Az emócionális ember számára a formája és a módja annak, ahogy valamit kifejeznek gyakran fontosabb, mint maga az üzenet. Egy ügyes tollú író festhet szavakkal úgy, hogy azok híján vannak az értelmes jelentésnek, még saját maga számára is, mivel ez inkább az emóció átadása (szórakoztatás), mint az információ adása (tanítás). Még az ezoterikai könyvek szerzői sem ismerték fel az olyan hagyományos fogalmak használatának veszélyét, mint „elme”, „lélek”, „szellem”, „isten”, amelyeket a legtöbb olvasó meggondolatlanul inkább a szokványos vallásos-szentimentális szellemben átvesz, mint megfejt a tudatosság különféle definiált állapotainak elnevezéseként, amelyekről egzakt tudás van. Amikor a hylozoika azért, hogy ezt kihangsúlyozza, olyan egyértelmű terminusokat vezet be, mint a 47-, 46-, 45- és 43-tudatosság (megfelelően az „elmének” stb.), akkor panaszkodnak, hogy „felfoghatatlannak” találják ezeket, mintha eddig „istent” felfogták volna!

¹¹Ismerjük fel, hogy az emócionalizmus tendenciái megtalálhatóak minden emberben, még ha különböző mértékben is, minthogy ez a gondolkodásunk egyik összetevője addig, amíg emberek vagyunk. Ezért nem szükséges, hogy az egyéneket emócionalistáknak nevezzük, még ha nagyjából ez a helyzet azokat illetőleg, akik az emócionális stádiumban vannak. Másrészt nekünk jobban kellene figyelnünk magunkat, tanulmányozni az emócionalizmusunkat és megtanulni kevésbé függeni tőle. Csak több önmegfigyeléssel és önemlékezéssel nyerünk sokat. Ha képesek vagyunk higgadtan és módszeresen feldolgozni a tapasztalatainkat egy általánosan érvényes belátásban, többé-kevésbé, mint a fentiek, azzal éppolyan sok jelentős lépést teszünk a felszabadulás felé azokból az illúziókból, amelyek hajlamosak minket azon a szinten tartani, amit elértünk.

 

10.3 Azonosítás és kivetítés

¹A bőrünkön kívül meglévő objektív valóság nem illúzió, éppen ellenkezője annak mint, ahogy bizonyos filozófusok érvelnek. Elterjedtek azonban az illúziók a belső valóságunkban. Ezek a tévképzeteink, a tényleges körülmények félreértései.

²Mint evolúció alatt lévő teremtmények, tökéletlenek és tudatlanok vagyunk. Ha némileg tudatában lennénk roppant tudatlanságunknak és ítélőképességünk komoly hiányosságainak, akkor sokkal kevesebb nehézséget okoznánk magunknak és másoknak. Akkor nem vonnánk le elhamarkodott következtetéseket arról, amiről semmit sem tudunk.

³Egy középkorú emberpár jön ki a szupermarketből. A hölgy két nehéz szatyrot cipel. A férfi egy kis zacskót visz. Valaki a környező tömegből a „lajhár”-megjegyzést teszi rá, elég hangosan, hogy meghallja. Az illúzió kapott hangot és beszélt. Valóság: A férfinak komoly szívbetegsége van és az orvosa eltiltotta őt a nehéz dolgok cipelésétől.

⁴Azonosításoknak nevezhetjük az olyan belső állapotokat, amelyekben úgy kezelünk valódi eseményeket és dolgokat, élő embereket, mintha azonosak lennének a róluk alkotott „tipikus” véleményünkkel. Így azonosíthatunk egy új helyzetet egy kellemetlen múltbéli epizóddal, egy új lehetőséget egy régi gátlással, egy új élő embert egy „típussal”, amelyben (a nemi, faji, osztály stb.) előítéletünk jelenik meg. Azonosítjuk az egészet a résszel, a rokkantat a rokkantsággal, a hibázó embert a hibájával. Azonosítjuk a csoportot annak azzal a feltűnő tagjával, akit megláttunk és aki talán egyáltalán nem jellemző rá („ilyenek, mind, az egész társaság”-gondolkodás). Azonosítjuk az állandót az esetlegessel és pillanatnyival és ítélkezünk egy egyénről vagy helyesebben szólva elmarasztaljuk az „első benyomásunk” alapján.

⁵Azért azonosítunk, mert nem vagyunk tudatában annak, hogy a nézetünk részleges. Minden nézet részleges. A részt vagy az esetlegest ismerjük vagy hisszük, hogy ismerjük. A teljeset nem ismerjük meg a részen keresztül. Ha elérünk annak tudatára, hogy a nézetünk részleges, akkor fokozatosan megállíthatjuk az azonosítást. Aztán tanulmányozhatjuk helyette az alázatot.

⁶Gyermekkorunk és iskolai éveink során megszámlálhatatlan, az élet minden területén uralkodó téveszmével oltottak be minket. Ha helyesebb ideáink vannak lappangóan előző életekből, ezek minden egyes új életperiódusban (14-dik, 21-dik, 28-dik évig) egyre erőteljesebben érvényesülhetnek, a 35-dik évig visszanyerve az elveszett uralkodásukat. De ez azt feltételezi, hogy gondolkodóan, elmélkedően élünk, figyelve magunkra és másokra, mindennap feldolgozzuk a napi tapasztalatainkat. Ahogyan a legtöbb ember a lehető legkevesebb elmélkedéssel vándorol az életen keresztül, az illúzióik és a fikcióik gyökeresednek meg a jelenlegi, gyakran elpazarolt inkarnációjuk során.

⁷Ha megengedjük egy bizonyos dologról alkotott hamis nézetünknek, hogy erősen meggyökeresedjen, akkor érzéketlenné válunk az új értesülés, más benyomás számára. Akkor képtelenek vagyunk az újat újként fogadni, mivel a régit kivetítjük bele. Így nem tanulunk semmi újat, hanem azt látjuk, amit már tudunk, vagy hisszük, hogy tudjuk. Az új benyomások és tapasztalatok, amelyek friss energiával és ideákkal vitalizálhattak volna minket, erőtlenek, amikor a régi emlékeknek és asszociációknak folyamatosan engedjük, hogy félrelökjék azokat. Az új benyomások és tapasztalatok több mint 95%-át ezen a módon kezeljük, és ez az oka annak, amiért olyan sok minden látszik megszokottnak, begyökeresedettnek, egyhangúnak, rutinnak. A szubjektív és halott múltunkban élünk, nem az objektív és élő jelenben.

⁸Akik az ezoterikáról terjesztenek információt, azok sokféle, ezzel az életismerettel szemben tett ellenvetést hallhatnak. Azonban a közös jellemzője majdnem minden ilyen véleménynek az, hogy ezek öntudatlan kivetítéseken alapulnak. Az, amit az emberek úgy hisznek, hogy kifogásolnak, nem a szóban forgó ezoterikai idea, hanem a saját félreértésük róla (gyakran egy egyéni rögeszme), amelyet kivetítenek az ideába. Ez a tendencia a kivetítésre újra erősödik a környező vélemények nyomása és a tömegirányzat hatása által, aminek mindig van kialakult véleménye valamiről, mielőtt megismerik mi az.

⁹Az, hogy a kivetítések sok esetben kiirthatatlanok, annak tulajdonítható, hogy erős emóciókba vannak szőve – a leggyakrabban negatív, fájdalmas emóciókba.

¹⁰Néhány példa a komoly azonosításokra és kivetítésekre.

¹¹A lány, aki sosem tanult franciát. Az iskolában egy nagyon unszimpatikus nyelvtanára volt, egy szadista. Sok fájdalmas tapasztalatot szerzett és nem szerzett említésre méltó készséget sem. Felnőttként számos impulzus érte, hogy ismét folytassa tanulmányait, de ezeket mindig elfojtotta. Azzal, hogy elővette a könyvet, felelevenítette a régi emlékeit is. Azonosította az új (önválasztott) tanulási helyzetet a (kényszeredett) régivel. Belevetítette a kellemetlen emlékeket a „francia” fogalmába. Azonosítás: francia = fájdalom.

¹²A férfi, aki gyűlölte a nőket. Sorozatosan peches volt számos vonatkozásban. Ahogy a pech-sorozatát látta, abban a nőket hibáztatta, a megbízhatatlanságukat stb. Gyűlölni kezdte a nőket. „Úgy ahogy van, az egész bandát.” Minden új élő nőt, akivel találkozott a „nőkről” alkotott fogalmával azonosított. A fogalomban, amit bezárt az emlékezetébe, a csalódás volt a közös jellemvonás. Azonosítás: nők = csalódások.

¹³A fiú, aki félt a tengertől. Egyszer túlélt egy szörnyű tengeri balesetet. Látta a barátait megfulladni. Soha többet nem akart hajóval utazni. Irtózott a tengertől. A rémisztő tapasztalataival azonosította a tengert, a hajókat stb. Belevetítette a rémületét a „tengerről”, a „hajókról” stb. alkotott fogalmába. Azonosítás: tenger, hajók = rémület.

¹⁴Miért azonosítunk? Mert van az a képességünk, hogy felismerjünk, észrevegyünk hasonlóságokat sok emlékünk és tapasztalatunk között, úgy hogy az újak részletei emlékeztetnek minket a régiekre. Az a képességünk, hogy észrevegyük a tényleges különbségeket, nem azonosan jól fejlett. Mégis ez a fontosabb. Ez a képesség fokozatosan lehetővé teszi nekünk meglátni azt, hogy amiket azonosnak tekintünk, nem azonosak, hogy a fogalom nem a valóság, hogy a következtetés a megfigyelt eseményről nem az esemény.

¹⁵Azonosítunk, mert nem gondolkodunk, nem mérlegelünk. Amit gondolkodásnak nevezünk az az esetek elsöprő többségében olyan mechanikus asszociációk láncolata, amely hasonlóságokon, gyakran csak látszólagos vagy felületes hasonlóságokon keresztül történik. Akkor megkülönböztető funkció sincs jelen, hogy rámutasson: „ez a szituáció új, valójában csak néhány és felületes hasonlóság van a régivel, többségében teljesen új.” Az ember, aki gyűlölte a nőket, csak a hasonlóságokat vette észre az újonnan megismert nők és a teljesen negatív „nőfogalma” között. A különbségeket – az új nőkben meglévő pozitív tulajdonságokat – egyáltalán nem láthatta vagy elvetette: „a kivétel megerősíti a szabályt”.

¹⁶Természetesen nem csak negatív emóciókat vetítünk ki, hanem pozitívakat is. Vetítünk ki örömteli várakozásokat új konkrét helyzetekbe, amelyeket azonosnak tekintünk a fogalmainkkal. Ez is okozhat nekünk bajt. Egy tragikus példa erre a Vörös Khmerek bevonulása Phnom Penh-be 1975. április 17.-én. A teljes kambodzsai főváros egy kavargó boldogság volt, a kormányzati és a lázadó katonaság barátkozott. Végre eljött a béke. Azonban csak néhány óra telt el és minden rémületté és káosszá változott. A Vörös Khmer mérhetetlen brutalitással űzte vidékre valamennyi város lakosságát, megöltek mindenkit, aki ellenállást tanúsított. Úgy számították, hogy több mint egymillió embert öltek meg a rákövetkező rémuralomban. Az emberek azonosnak tekintettek egy egészen új és teljesen ismeretlen szituációt a vágyaikban meglévő „béke és kibékülés” fogalmaival. Kivetítették a pozitív emócióikat egy olyan lázadó mozgalomra, amelynek a valódi céljairól akkor semmit sem tudtak.

 

10.4 Az azonosítás tudatosítása

¹Saját magunk képesek vagyunk jobban a tudatunkban tartani azt, hogy azonosítunk, és ezzel kevesebbet azonosítunk és kivetítünk. Ezzel sok tévedést és szenvedést elkerülhetünk. A saját és mások azonosításainak megfigyelésével kezdjük. Majd összegezzük a ráeszméléseinket.

²(1) A konkrét valóság körülöttünk roppantul részletgazdag, bővelkedik a jellegzetességekben. A fogalmaink ezekről a konkrét dolgokról korlátozott metszetek, válogatások a konkrétból és szegények a részletekben és a jellegzetességekben.

³(2) A valóság csak a jelenben létezik, mindig dinamikus, változó minden részletében. Károly₁₉₇₀ nem ugyanaz, mint Károly₁₉₉₀. A mi „Károly” fogalmunk statikus, merev, a múltat idézi és így többé-kevésbé elavult.

⁴(3) A konkrét valóság kiapadhatatlan, leírhatatlan, kifejezhetetlen abban az értelemben, hogy bármi, amit mondunk róla (a leírásunk fogalmak), az nem minden. A fogalom kiapadó, leírható, kifejezhető. A territórium nem írható le teljes körűen, a térkép azonban igen.

⁵(4) A valóság egyedi dolgokból és eseményekből áll, amelyek mindannyian abszolúte egyedülállóak és eltérőek egyedileg. Természetesen vannak hasonlóságok és jelentős hasonlóságok közöttük. De a hasonlóságok nem azonosságok. A szék₁ hasonló, mégsem azonos a szék₂-vel, a szék₂ hasonló, de nem azonos a szék₃-mal stb. Nem ülhetsz az összes konkrét szék_1,2,3…-on. Néhány közülük törött.

⁶A „szék” fogalmunkba meggondolatlanul beletettük azt a jellegzetességet, hogy „ülni lehet rajta”. Viszont ha a konkrét szék_1,2,3…-at azonosnak tekintjük a „szék” fogalmunkkal, amint megpróbálunk leülni a fogalomra úgy, hogy nem figyelünk meggondoltan a valóságra, hanem csak mechanikusan asszociálunk, ezáltal hirtelen, kemény kapcsolatba kerülünk a padlóval, amikor a valóságos szék nem tartja meg azt, amit ígér a fogalom.

⁷(5) A tényleges különbségek legalább olyan jelentősek, mint a képzelt hasonlóságok.

⁸(6) A konkrét egyedi dolgok (szék_1,2,3…) bizonyos mértékben sosem mondhatóak meg előre. Ezek tovább léteznek a jövőbe. Ezeket egyedileg kell megvizsgálni és nem lehet magától értetődőnek venni. Ezzel szemben a fogalmaink régen és valamennyien a múltban alakultak ki.

 

10.5 Nemazonosítás

¹Amikor megértettük azt, hogy azonosítunk, elkezdhetjük gyakorolni magunkat a nemazonosításban. Megtanultuk, hogy a dolgok, az emberek, az események nem azonosak a róluk kapott benyomásainkkal, nem azonosak a róluk alkotott fogalmakkal, gondolatokkal vagy szavakkal. Most gondoljuk tovább: Akármit láthatunk a dologról stb., az nem a teljes valósága, akármit mondhatunk vagy gondolhatunk az emberről stb., az csak egy pici része az összes tulajdonságainak, a kimeríthetetlen valóságának. Koncentrálunk erre egy pillanatra. Majd megfigyeljük az objektív valóságot – tárgyat vagy személyt – és csendben vagyunk. Amikor később megszólalunk, koncentrálunk arra, amit mondunk, közben tudatában vagyunk annak, hogy mindaz, amit mondunk, a szavaink és gondolataink nem e valóság.

²Itt jegyezzük meg, hogy ez a belátás nem annak az illuzionista filozófiának egy változata, amelyik azt mondja, hogy semmit sem érzékelünk az objektív valóságból, hogy az érzékelésünk csak szubjektív. Helyette a megértésünk arra vonatkozik, ahogy észleljük az objektív valóságot, amilyen szubjektív az észlelésünk. Az emócionális gondolkodás az azonosságok és az ellentétek kategóriáiban vélekedik a világról. Naivan indul a tudatosság és a tárgy közötti azonosságtól: minden, ami a tudatban van, az benne van a tárgyban is, és fordítva. Az elmélkedést (filozófiát stb.) használva, fokozatosan értették meg, hogy a tudat és a tárgy nem azonos. A filozofikus (két-értékű) gondolkodás szerint a nem-azonosság csak az azonosság ellentétét jelentheti: semmi nincs a tudatban, ami a tárgyban van és fordítva: semmi nincs a tárgyban, ami a tudatban van, ami pusztán logikailag magában foglalja, hogy nem érzékelhetünk semmit sem a külső világból.

³A tapasztalat megtanítja nekünk, hogy a „minden” és a „semmi” szavak ritkán hasznosak, amikor valódi tényekről akarunk egy pontos leírást készíteni. Leggyakrabban a „valami” a jobb alternatíva. Az azonosítás tudatosítása egyidejű a nem-azonos és a nem-ellentétes belátásával. A két használhatatlan, azonos és ellentétes kategóriát, elvetjük. Helyettük bevezetjük a mindig használható kapcsolat kategóriát: valami, ami létezik a tudatosságban, az létezik a tárgyban is, és fordítva: a territóriumnak a valamije rajta van a térképen stb.

⁴A kapcsolat fogalmával a tudatunkban mindig meg tudjuk kérdezni magunktól: Mi a kapcsolat a szubjektív elgondolásom és az objektív valóság között, például az értékelésem egy emberről és a valódi ember között?

⁵„Látok valamit az emberből, de nem látok mindent.”

⁶„Valami abból, amit látok, az helyes, de nem minden helyes, amit látok.”

⁷Ez a „valami” néha több, néha kevesebb, mint ami éppen most van.

⁸Kérdezzük meg gyakrabban magunktól: Milyen kapcsolat van a fogalom és a valóság között, az absztrakt és a konkrét között, az eseményekről, másokról és saját magunkról kialakított véleményünkben.

⁹Néhány példa a kapcsolatok (sem azonosságok sem ellentétek) változatos fajtáira:

¹⁰Egy egyén az nem egy közösség („valaki nem mindenki”). Csak azért, mert csalódtam egyszer egy ügyvédben, egy nőben (egy férfiban), egy indiai guruban stb., az nem azt jelenti, hogy „ilyenek az ügyvédek” stb.

¹¹A néha az nem az egész folyamat („az egyszer az nem mindig”). Károly, akit először és azóta se láttam, durva volt hozzám. Ez nem azt jelenti, hogy ő mindig olyan.

¹²A reagálásom egy emberre nem maga az ember. Az érzéseim, a feltételezéseim, a következtetéseim, pszichológiai magyarázataim másokról gyakrabban alapulnak azokon a vágyaimon, hogy előtérbe helyezzem magam, igazoljam a cselekedeteim és véleményemet stb., mint magukon az embereken.

¹³Egy aspektus nem a teljesség: „Én egy kudarc vagyok”. Viszont ha elmélkedek, akkor látnom kell, hogy a kudarcom csak egy aspektus az engem felépítő sok aspektusból, hogy jobb aspektusaim is vannak. Nem én voltam a kudarc, hanem az, amit tettem. Mivel „én” nem vagyok azonos a kudarcommal, ezért lehetőségem van arra, hogy ne szeressem azt és tovább törekedjek a magam tökéletesítésére.

 

10.6 Két-értékű és több-értékű gondolkodás

¹Az emócionalitás két-értékű. Ingadozik az ellentétek között: vonzás és taszítás. A mentalitás az evolúciója során az emócionalitás által aktiválódott. A két legalacsonyabb gondolkodásfajta, a következtetés-gondolkodás és az elvgondolkodás (47:7 és 47:6), képtelen megszabadulni emócionális eredetétől. Ezeket az emóciók uralják és motiválják.

²Ebből következően ezek a gondolkodásfajták két-értékűek. Az ellentétekből következtetnek úgy, hogy azokat abszolútnak tekintik. Nehéz egy szilárd pontot találniuk a megfigyelés számára a minden/semmi-, az igen/nem-, a 100%/0%-, a fehér/fekete- stb. végletek között. Amint a perspektíva-gondolkodás (47:5) aktiválódik, a gondolkodás megszabadítja magát az emócionalitástól való függőségétől és így abbahagyja az ellentétekből következtető gondolkodást.

³A két-értékű gondolkodás formálta a nyelvet és a jellemző ellentétpárjait. Igaz, hogy elvétve egyének felemelik a gondolkodásukat a két-értékű rendszer fölé, de még akkor is kénytelenek használni a közös nyelv által nyújtott kifejezésmódokat és ennek következtében elcsábulnak elfogadni abszolútként és lényegiként az ellentéteket: víz vagy meleg vagy hideg, vagy szeretünk vagy gyűlölünk, vagy tudunk vagy tudatlanok vagyunk, vagy bátrak vagyunk vagy gyávák stb.

⁴A valóság jelenségei ritkán írhatóak le kölcsönös ellentétekként. A valósághoz jobban alkalmazkodunk és a gondolkodásunk is jobban illeszkedik a valósághoz, ha elvetjük a minden-vagy-semmi-kategóriákat és helyettük bevezetjük: a fokozatok és módosulások kategóriáit; olyan szavakat mint „részben”, „majdnem”, „rendszerint”, „ritkán”, „bizonyos esetekben” stb.; az arányosító (például százalékos) következtetést; az összehasonlításokat, a viszonylagosságokat („A melegebb mint B de hidegebb mint C”). Továbbá használhatjuk azt a belátást, hogy „ugyanaz a dolog” (ugyanaz a szó például) nem jelenti pontosan ugyanazt minden összefüggésben: például egyik ember önzésből képes „tenni pontosan ugyanazt” mint, amit egy másik ember megtesz önzetlenül. Ezek mind példák a több-értékű gondolkodásra.

⁵A több-értékű gondolkodás nem-kizáró (nem-abszolutizáló). A két-értékű, emócionális gondolkodásnak markáns tendenciája van arra, hogy kizárjon egy dolgot azért, hogy kihangsúlyozzon valami mást, hogy kigondoljon a valóságban nem létező ellentéteket. Ennek egy példája akkor adódik, amikor elméleti tanulmányokat kritizálnak (például az ezoterikai világszemlélet tanulmányait) bizonygatva, hogy „helyettük az emberiség gyakorlati problémáit kellene próbálnunk megoldani”. Mintha az egyik kizárná a másikat vagy ellopná az erőt tőle! Éppen ellenkezőleg, ezek erősítik egymást. Egy másik példája ennek akkor adódik, amikor az ember az evolúció során (általában a kultúra stádiumában) „felfedezi” a tudataspektust, belátja, hogy ez az aspektus hordozza az élet igazi értékeit stb. és ekkor egyszeriben készséggel nevezi a „szellemet” az egyedüli valóságnak és az anyagot „illúziónak”. Mintha a gondolkodás, a fejlődésének ezekben a korai fázisaiban, nem őrizhetné meg az újonnan talált fogalmat más módon, mint abszolút ellentétben valamivel, amit már ismer.

⁶A több-értékű gondolkodás annak a belátása, hogy „végtelenül sok” helyzet van a két véglet között, hogy meggyökeresedett ellentétpárjaink kényszerítenek arra, hogy higgyünk és igazodjunk. Ez az aspektusa a perspektíva-gondolkodásnak, amit nagyobb általánosságban a legkönnyebb megérteni, habár nem olyan könnyű alkalmazni. Mennyire megszokott, hogy amikor sürgős kötelességünk van valamit tenni másért, amit sietünk megtenni, de amint egy megnyugtató tájékoztatást kapunk „ez nem pánikhelyzet”, teljesen megnyugszunk és félretesszük a dolgot a következő hónapra – mintha az nem lenne sürgős már! Hasonlóan ahhoz is, ahogyan – amikor komoly környezeti problémákról értesülünk – mély aggodalomba esünk, majd a közömbösségbe, amikor a vészjelek kissé (de csak kissé!) túlzónak bizonyulnak.

⁷A több-értékű gondolkodás megérti, hogy a nyelv szavai nagyon fogyatékos eszközök a gondolatok kifejezésére, hogy kevés szónak van önmagában pontos jelentése, és azt, hogy ebből következően fel kell fedezned a szándékolt jelentést minden egyes értelmi összefüggésben. A két-értékű gondolkodás hajlamos fennakadni a formán, a nyelvi kifejezésen. Ezért gyakran talál ellentmondásokat (paradoxonokat) abban, amiben ugyanazt a szót használták (több-értékűen) más-más jelentésben.

⁸Az ezoterikában lelkünkre kötik, hogy „felejtsük el magunkat, a komikus jelentéktelenségünket” de azt is, hogy „gyakoroljuk az önemlékezést, emlékezzünk kik vagyunk és merre tartunk”. Ez egy jó példája egy paradoxonnak, amelyet az elvgondolkodásnak nehéz megemésztenie. Feloldhatjuk a paradoxont, ha megértjük, hogy a „magunkat” vagy az „ön” szó nem ugyanarra a dologra vonatkozik a két mondatban, hanem az első esetben a „hamis énre”, az átmeneti személyiségre vonatkozik, míg a második esetben az „igaz énre”, a monád öntudatosságára vonatkozik.

⁹Az ezoterika bővelkedik az ilyen, az elv-gondolkodás számára paradoxonokban, mivel az ezoterika olyan realitásokra utal, amelyekről a legtöbb embernek még nagyon kevés egyéni tapasztalata van, ezért a mindennapi nyelvünk még nagyon hiányos az ezekre a realitásokra vonatkozó, általánosan felfogható szavakból.

¹⁰A perspektíva-gondolkodás nagy figyelmet fordít az időtényezőre vagy dinamikus aspektusra. Ami igaz egy meghatározott időben, egy konkrét helyzetben, nem szükséges, hogy igaz legyen máskor. „Ne azt mondjátok, hogy Caesar bátor. Mondjátok azt, hogy akkor és abban bátor volt.” Az emócionális gondolkodás egy szerencsétlen tendenciával rendelkezik azáltal, hogy elutasítja annak belátását, ahogy a változás törvénye kormányoz mindent. Amikor ez a gondolkodás végül megfogott valamit, magáévá tett valamilyen nézetet, akkor azt akarja, hogy az rendíthetetlenül biztos maradjon mindig a jövőben. A legjobb példa erre az, ahogy az emberek válogatás nélkül hisznek az úgynevezett szent könyvekben. Az, hogy ilyen könyvek az időszámításunk előtt 1500 év körül élt sivatagi embereknek hasznos volt, sőt szükséges életszabályokat adtak, nem jelenti azt, hogy valamilyen érvényességgel rendelkeznek a modern ember számára.

¹¹„Nem kellene általánosítanod”, mondják. De amit a legtöbb ember általánosításnak nevez, az nem általánosítás, hanem abszolutizálás vagy valamiképp úgy gondolják, hogy: a skótok takarékosak, a svédek buták stb. (úgy értve, hogy „mind olyan”). Azonban az általánosítás jelentése az, hogy olyan általános megállapítást alkotunk, ami az esetek többségében helyes, mialatt tudatában vagy annak, hogy sok minden van az általánosítás érvényességén kívül (az úgynevezett kivételek, amelyek erősítik a szabályt). Csak akkor kellene általánosítanod, amikor tudod, miért teheted abban a konkrét esetben. A legtöbb általánosítás alaptalan és értelmetlen. Az értelmes általánosítások a több-értékű perspektíva-gondolkodáshoz tartoznak. Jellemző az elvgondolkodásra, hogy az ilyen általánosításokat félreérti, úgy értelmezi, mint két-értékű abszolutizálások (minden-vagy-semmi-állítások), és azért gondolja azt, hogy megcáfolhatóak azzal, ha rámutat jelentéktelen kivételekre a szabály alól.

¹²Korrekt általánosítás: „A középkor (összességében) egy sötét időszak volt Európában.” Az elvgondolkodás „cáfolja”: „A középkor egyáltalán nem volt sötét, csak képzeljük…” és aztán felsorol néhány fényhozót, akiket természetesen üldöztek vagy kivégeztek.

¹³Nincsen sivatag oázis nélkül. Valójában az, hogy találhatsz oázist, nem azt jelenti, hogy az a sivatag nem sivatag.

¹⁴Az elv-gondolkodás azt gondolja, hogy a „sötétség mindig sötétség”, azaz száz százalék. Ha képes vagy akár egy igen pici fénysugarat is találni, a gondolkodás hajlamos az ellenkezőjét mondani „egyáltalán nincs sötét”.

 

10.7 Relativitás

¹Mint ahogy a magasabb emócionalitás érzi, hogy minden egy egység, úgy a magasabb mentalitás belátja, hogy minden egy egység.

²A relativitás a belátása annak, hogy a valóságban semmi sem létezik elkülönülve vagy saját magában, csak kapcsolatokban másokkal és kölcsönös befolyásban, kölcsönhatásban. A dolgok közötti kapcsolatok alapvető létezők. A kapcsolatok között azok a legjelentősebbek, amelyek változhatatlan, állandó kapcsolatok. Ezeket nevezzük törvényeknek. Az a gondolkodás, amelyik mindig tekintetbe veszi a kapcsolatokat, amelyik a dolgokat a körülvevő nagyobb egésszel, egyre nagyobb egészekkel való kapcsolataikban törekszik látni, a perspektíva-gondolkodás egyik aspektusa.

³Ameddig az elvgondolkodást használjuk, a tudatunkban minden fogalom hajlamos a többi fogalomtól elkülönült létezésre, a más fogalmakkal való kapcsolat világos felfogása nélkül. A perspektíva-gondolkodás megérti, hogy a valódi dolgok, amelyeket fogalmak jelképeznek, mindig „relatívak”, azaz: nagyobb összefüggésekbe tartoznak másokkal. Másrészt az elvgondolkodás hajlamos összetéveszteni (azonosítani) a fogalmat a valósággal és a valós dolgokat úgy tekinteni, mintha azok abszolút, elkülönült jelenségek lennének.

⁴Az elvgondolkodás okoskodhat az időről és térről, az okról és okozatról, az anyagról és tudatosságról úgy, mintha e szavak mögötti valóság „időt”, „teret”, „okot” stb., mint valamilyen építőelemeket tartalmazna.

⁵A perspektíva-gondolkodás megérti, hogy a valóság az anyag-tudat-mozgás egysége; egy egység, amiből az idő-teret nem lehet elkülöníteni, csak azt a létformát, amiben a tudatos, dinamikus anyag létezik. A valóságban az „okot” sem tudod elkülöníteni az „okozattól”. Ha – egy bizonyos folyamat megítélésében – egyoldalúan szemlélsz bizonyos erőket és energiákat mint „okokat” és másokat mint „okozatokat”, akkor hamarosan kénytelen leszel felülvizsgálni a szemléleted. Mivel az „okozó” energiák nem tudják elkerülni azoknak a dolgoknak a hatását, amikre hatnak, és így valójában az összetett kölcsönhatásoknak egy rendszere jön létre.

⁶A megfelelő fennáll az alany és tárgy kérdésében a pszichológiában és az oktatásban. A perspektíva-gondolkodás nem tekinti csupán a tanítás alanyának a tanárt és csupán a tárgyának a tanítványokat. A tanár tanul a tanítással és ezt a tanítványai által teszi. Amint nem ezt teszi, akkor többé már nem tanár. Mindannyian alanyok és tárgyak is.

⁷Egy további példa. Az elvgondolkodás abszolútként tekinti az ismeretet: a helyes felfogása a valóságnak. Azonban amikor azt tanulmányozzuk, hogyan működik ténylegesen az ismeret, látjuk, hogy kapcsolatok kérdése és nem abszolút. Az ismeret egy kapcsolat a felfogó és a felfogásának a tárgyát képező valóság között, habár nem akármilyen kapcsolat, hanem a korrekt felfogásnak a kapcsolata. Továbbá a „korrekt felfogás” nem abszolút. Különböző alanyoknak, különböző embereknek eltérőek a felfogásképességeik. Mindenkinek van egy felső határa a megértésének, egy határ, ami egyéni és eltérő mindenki számára. Ami ismeret az egyik ember számára, az nem ismeret a másik számára. Amit nem ért, az számára nem ismeret; amit félreért, az a számára az ismeret ellentéte (fikció). Néhány évvel vagy inkarnációval később ugyanaz a dolog, amelyik számára abszurdnak látszott, egy átütő megértést adhat neki.

⁸Az értékelések fogalmak. Az elvgondolkodás használja ezeket is elkülönítve úgy, hogy nem látja azt, ahogy elhelyezkednek a dolgok, amelyekre azok az értékelések utalnak, a körülöttük lévő egészben. A nagy üzletek vezetői a „jövedelmezőséget” vagy „gazdasági növekedést” tekintik abszolút értéknek, amit ennek következtében mindenáron biztosítani kell, még azon az áron is, hogy a valóban elsődleges értékeknek – az emberi, sőt még a globális túlélésnek – kell bármilyen csoportegoista értéknek alárendelődniük.

⁹Különösen hajlamosak vagyunk az értékeket abszolutizálni, mivel azok kötődnek a mellette-és-ellene-emóciókhoz, és az emóció mérték nélküli. Ami jó számunkra a fejlődésünk adott fázisában, azt jónak érezzük mindenki számára. Példa erre bizonyos keleti meditációs iskolák, amelyek napjainkban elburjánzottak a nyugati országokban. Ezek a „nyugati embert” akarják megtanítani meditálni – minden embert és mindenkit ugyanazzal a módszerrel. Ezeknek az iskoláknak nincs tudomásuk arról, hogy az emberek a fejlődés eltérő stádiumaiban és szintjein vannak, és hogy mindenkinek eltérőek a képességeik és a szükségleteik. Nem értik meg a régi közmondás bölcsességét: „Ami az egyiknek étel az a másiknak méreg.” Konkrétan ez azt jelenti, hogy a meditációnak mindig egyéninek kell lennie, úgyhogy az teljesen eltérő az eltérő szükségleteknek megfelelően. Sok embernek a legjobb meditáció (az aktiválás legjobb módszere) az egyáltalán nem meditálás, nevezetesen azok számára, akik már túlságosan introvertáltak, hajlamosak elmenekülni a valóságtól. Számukra az egyedüli „meditáció” a fizikai világra irányuló intenzív munka és figyelem.

¹⁰Tegyük hozzá, hogy a szükségletek és vágyak nem ugyanazok. Az exoterikus pszichológia nem érti, sőt nem is értheti ezt. A vágyak szubjektívek és gyakran szembeállnak az élettörvényekkel. A szükségletek objektívek, lévén a fejlődés és a sors törvénye tényezői által meghatározottak. A legtöbb dologra, amelyre vágyunk, nincs szükségünk. Sok dolgot, amelyre igazán szükségünk van, nem keresünk.

¹¹Sok kezdő az ezoterikában az érdeklődését főleg érzelmi úton űzi, ami szükségszerű, ameddig nem tanultak többet. Ők gyakran ajánlják a barátaiknak, hogy tanulmányozzák „ezeket a csodálatos könyveket”, nem értve, hogy az ezoterika nem önmagában jó és alkalmas mindenki számára. A perspektíva-gondolkodásnak eltérő látásmódja van erről. Tudja hogyan helyezze az ezoterika terjesztésének ideáját egy nagyobb összefüggésbe: a munka az emberi evolúcióért. Konkrétan ez azt jelenti, hogy az embereket nagyobb felelősségvállalásra, több részvéttanúsításra nevelik, arra nevelik, hogy legyenek függetlenebbek az érzésekben és a gondolatokban, legyenek önaktívabbak, és a gondolkodásukban kritikusabbak. Sajnálatos, hogy az ezoterikának az éretlen emberek kezében éppen ellentétes az okozata, mint amire szánták, olyan nem kívánt tendenciákat erősít, mint a valóságtól és felelősségtől való menekülés, egoista üdvözülési vágy, a tekintélyekben való hit, hiszékenység stb. mialatt olyan „ezoterikai elveket” hívnak segítségül, amelyekről ugyan azt hiszik, hogy megtanulták, de ellenkezőleg, az ezoterikai irodalom szelektív olvasásával félreértették azokat. Ha az ezoterikából abszolút értéket csinálnak, elkülönítik azt a nagyobb evolúciós összefüggésétől, akkor az biztosan szembekerül igazi céljával.

¹²A perspektíva-gondolkodás sok értéket lát úgy, hogy benne foglaltatnak egy magasabb-ban, felsőbb-ben és ennélfogva jelentősebb értékekben, azok részeiként. Az alacsonyabb értékek ezért csak addig indokoltak, amíg nem ellenkeznek a magasabb értékekkel. Az élettörvények jelzik a határait annak, amit óvni kell, ami megengedhető, és amit hatástalanítani kell. A vezércsillag annak megfontolása, amelyik az egész számára a legjobban megfelel.

¹³A nacionalizmus, humanizmus és globalizmus a példák erre, amelyek a felsorolás sorrendjében egyre magasabb értékek, egy hierarchiája az értékeknek. A nacionalizmus jó és helyes mint egy nemzeti karakter kifejezője. Azonban amikor konfliktusba kerül az eggyel magasabb értékkel, az emberiség boldogulásával, az emberiesség vagy humanizmus ideáljával, akkor a nacionalizmust ellenőrizni kell. Még a humanizmus sem abszolút érték. Mert neki is helyet kell, hogy adjon, mint egy része a még magasabb értéknek, a bolygónk összes élete boldogulásának, a globalizmus ideáljának. Egy olyan humanizmus, amelyik megengedi azt, hogy az emberiség az összes többi biológiai és energetikai élet rovására éljen nagy lábon, az hibásnak és tarthatatlannak fog bizonyulni hosszútávon.

¹⁴A perspektíva-gondolkodó a többi értékeit hasonló módon rendezi hierarchikus rendszerbe, és ebben nagymértékben segítségére van az ismerete az élettörvényekről.

¹⁵Néhány további példa. Sok pacifista azt tartja, hogy az emberölés egy abszolút rossz, amit semmilyen körülmények között sem lehet elfogadni. Támadás és védekezés egyaránt elítélendő. Így egy nemzetnek ellenállás nélkül kell elfogadnia más államok agresszióját. Az egyetlen lényeges számukra az, hogy „emberélet ne vesszen” (mintha egyáltalán elveszhetne az emberélet!). A kérdéses népnek el kell viselnie a megszállást, a rémuralmat, olyan ideológiák bevezetését, amelyek élet- és tudásellenesek, minden olyant, ami akadályozza az evolúciót.

¹⁶A perspektíva-gondolkodónak teljesen eltérő nézete van ezekről. A fizikai élet, az élet a fizikai szervezetben nem abszolút érték számára, hanem egy relatív érték: amennyiben az magában foglalja egy további evolúció lehetőségét. A lehető legnagyobb szabadság (szabadság a rettegéstől is) és önhatározottság – úgy az egyén mint a nemzet számára – szükségesek az evolúcióhoz. Ezért mindig jogos a fizikai élet feláldozása, ha a tudatosság életét nem lehet biztosítani más módon. Továbbá a szabadság törvénye szerint az embernek mindig joga van (és kötelessége is!) megvédenie a szabadságát a törvénytelen betolakodással szemben, és aki lemond erről a jogról, az a passzivitásával hozzájárul a rossz hatalmának erősödéséhez a világban.

¹⁷Hogyan járjak el, hogy a gondolkodásomat kevésbé abszolutizálóvá és jobban relativizálóvá tegyem?

¹⁸Mindenekelőtt a kapcsolatok megfigyelésével. Annak tanulmányozásával, mennyire eltérően működik „ugyanaz a dolog” különböző összefüggésekben, és megfordítva, hogyan töltik be különböző dolgok „ugyanazt” a funkciót. Kutass tovább és tanulmányozd a nagyobb összefüggést, egyre szélesebb kapcsolatrendszert, amelyben minden egyéni dolog mindig funkcionál. Ne ragaszkodj mereven az abszolút fogalmaidhoz, törve az agyadat a kölcsönös ellentmondásaikkal, mivel az egy ábrándkergetés, hanem helyettük tekints a fogalmak mögötti konkrét realitásokra, hogy azok mindig ellentmondásmentesek legyenek a kapcsolataikban. Elmélkedhetsz arról, hogy ami „ellentétesnek” látszik valamivel, az nem szükséges, hogy az legyen, hanem lehet neki egy nagyobb összefüggése.

¹⁹Erre egy példa, ahogy a tudomány először harcol az új ideákkal mint tudománytalannal, de később elfogadja őket mint egy nagyobb és korrektebb nézete ugyanannak a valóságnak. Einstein fizikáját először a newtoni fizikával ellentétesnek tekintették, majd később kiderült róla, hogy egy általánosabb megfogalmazás, amelynek egy speciális esete a newtoni fizika.

²⁰Amint az okokat és okozatokat tanulmányozod, átgondolod azt, hogy egy bizonyos eredménynek sosincs egyetlen meghatározott oka, és hogy egy meghatározott oknak sosincs egyetlen okozata, viszont hogy az ilyen egyszerűsített nézet a fogalom és valóság összekeverésén alapszik.

²¹Egy példa rá: „Ez a porcelánedény biztosan eltörik, ha forró vízben mosogatod.” Viszont ha a porcelánedény összetörve fekszik itt, akkor nem szükségszerűen jelenti azt, hogy valaki figyelmetlenül mosogatta el.

 

A fenti szöveg a magyar fordítása Section Ten of The Explanation by Lars Adelskogh. Copyright © 2004 by Lars Adelskogh.

Javított 2010 július 12